Gyógyborok
A gyógyborok története az ókorba nyúlik vissza.
Az ókori gyógyítók a bort ugyanis nemcsak tisztán ajánlották betegeiknek, hanem különféle gyógyfüvekkel, fűszerekkel, sőt egyes zöldségfélékkel készült gyógyborok formájában is rendelték. A római Plinius például „Historia Naturalis” című művében több mint hatvanféle ilyen gyógybort írt le (2.). Ezek a leírások – kisebb-nagyobb különbségekkel később Kato, Dioszkoridész és Palládiusz írásaiban is megismétlődnek. A gyógyfüvek és fűszernövények közül gyógyborok készítéséhez felhasználják például a mentát, a kálmosgyökeret, a kassziát, a fahéjat, a tárnicsgyökeret és az izsópfüvet, de készítenek és ajánlanak például répabort, retekbort, spárgabort, zellerbort és petrezselyembort is a betegeknek.
Gyógyborok, ürmösborok.
Ebben az időben már ismertek voltak az ürmösborok, és egészen különleges borokat, így mirtuszbort, sőt rózsabort is készítettek. A borral készült gyógyszerreceptek, illetve a gyógyborok nemcsak az ókorban, hanem később az egész középkoron át (különösen a 16–18. században) sokáig nélkülözhetetlenek voltak a gyógyításban. A bort jellemzően a gyógynövények hatóanyagainak általános kivonószereként használták. Ám a gyógyfüvekből nemcsak borral, hanem vízzel, mézes vízzel, tejjel és ecettel is készítettek kivonatokat. A különböző kivonatok hatásai között a kivonószertől függően gyakran különbséget tettek. Méliusz Juhász Péter 1578-ban megjelent Herbariumában az Amaranthus virágának belső hasznairól például a következőket írja: „Ha mézes vizben meg iszod a virágát, az asszonyember megállot havi kórságát meg indittya, Az alut vért a bélben, holyagban, Vesében megemészti. … Ha pedig borban meg főzed, iszod az sárga virágát, a Gilisztát ki hozza az emberből.”
A borral és vízzel készített kivonatok.
hatásának megkülönböztetése a Benedek-rendi Hildegard von Bingennél (1098–1179) is megjelenik. Szent Hildegard az „Okok és gyógymódok” című könyvében például a tüdőfájdalom gyógyításával kapcsolatosan a következőket tanácsolja: „Ha a rossz és mocskos nedvek füstöt bocsátanak az ember agyára, ahonnét ez a füst általában a tüdőre húzódik, és ott panaszokat okoz, vegyünk lunchurt-ot, főzzük meg vízben (de nehogy borban, mert ha ezt a gyógynövényt borban főzzük meg, túlságosan erőteljes lesz a hatása), majd a főzőlevet öntsük egy csuporba és egy héten át igyuk – miután ruhán átszűrtük.” (Megj.: Lunchurt – Radix Pulmonariae.) A bor még a 20. század elején is igen fontos és sokirányú szerepet töltött be a gyógyászatban. A Lipcsében 1903-ban megjelent „Pharmazeutisch technisches Manuale” (Hager) című német kézikönyvben például 130 különböző gyógybor receptje olvasható. A bor maga, illetve a gyógyborok a korai gyógyszerkönyvekbe is bekerültek. A Magyar Gyógyszerkönyv 1909-ben megjelent III. kiadásában például chinabor, pepszines bor és antimonos bor receptjét találjuk. A chinabor (Vinum chinae) kínakéreg-por felhasználásával készült. A pepszines bor pepszint, hígított sósavat, glicerint és narancsszirupot tartalmazott. Az erős hatású (+) antimonos bort (Vinum stibiatum) hánytató borkőnek aszúborban történő oldásával állították elő. Előbbi két gyógybort étvágyjavító, erősítőszerként, utóbbit cseppenként fogyasztandó köptetőszerként ajánlották. A Magyar Gyógyszerkönyv 1954-es V. kiadása a gyógyszeres bor fogalmát a következőképpen határozta meg: „A gyógyszeres borokat növényi drogokból fehérborban (vinum album) való áztatással, illetőleg egyéb gyógyszerekből oldással oly módon készítjük, hogy a kész gyógyszeres bor 13 % alkoholt tartalmazzon.” A definíciónak megfelelően ezek a gyógyborok tehát nemcsak jellemzően növényi kivonatokat, hanem szinte bármilyen oldott hatóanyagot tartalmazhattak.
Mai korunkra a gyógyborok lassan kiszorultak a gyógyszerkönyvekből, a patikákból és az orvosi terápiából.
Ennek egyik fő oka az volt, hogy a korszerű gyógyszerészet hosszú ideig eltartható, stabil és egyszerűen kezelhető orvosságokat kívánt meg a gyógyszertárak polcain. Az üledékképződésre hajlamos, illetve mikrobiológiai szempontból is gyakran aggályos gyógyborok azonban nem mindig feleltek meg ezeknek a követelményeknek. Egyes gyógyborok kedvezőtlen stabilitási tulajdonságai főként az erős hatású szerek esetén okoztak problémákat, ezért a gyógyszeres borokat sokszor egyszerű, 70%-s alkohollal készült tinktúrákkal helyettesítették. A mérgező kolchicint tartalmazó, és így az erős hatású szerek (+) közé sorolt kikiricsbor (Vinum colchici) például még a Magyar Gyógyszerkönyv 1871-es első és 1888-as második kiadásában is egyaránt hivatalos volt. Az 1909-es harmadik kiadásban azonban már helyette a hígított szesszel készített kikircsmag (Tinctura colchici) szerepel. Ebben a kiadásban ugyanakkor még a következő figyelmeztetést is olvashatjuk: „Erős hatású gyógyszerekből – kivéve az antimonos bort – gyógyszeres borokat ne készíts!”
