A „Természetgyógyászat” szó eredetének vizsgálata

A „természetgyógyászat” kifejezés napjainkban széles körben ismert és alkalmazott, különösen Magyarországon, ahol a hagyományos orvoslással párhuzamos, alternatív gyógyító módszerek összefoglaló neveként használatos. Azonban magának a szóalkotásnak és a kifejezés megjelenésének története kevésbé ismert a közvélemény számára. Jelen tanulmány célja, hogy kifejtse a kifejezés etimológiai gyökereit, összefüggését a német „Naturheilkunde” fogalommal, valamint ismertesse, mikor és milyen körülmények között terjedt el Magyarországon a „természetgyógyászat” szó első alkalommal.

A német „Naturheilkunde” kialakulása és elterjedése

A „Naturheilkunde” fogalom megszületése

A nyugat-európai alternatív gyógyászati rendszerek egyik kiemelkedő előzménye a német „Naturheilkunde”. A kifejezést először Johann Baptist Gross használta 1839-ben a Das kalte Wasser als vorzügliches Beförderungsmittel der Gesundheit und ausgezeichnetes Heilmittel in Krankheiten című művének harmadik kiadásában. Gross ebben a munkájában a hideg víz terápiás célú alkalmazását fogalmazta meg, és a „Naturheilkunde” kifejezéssel azokat az eljárásokat jelölte, amelyek a szervezet természetes öngyógyító folyamatait kívánják serkenteni.

Öt évvel később, 1846-ban Heinrich Friedrich Francke – aki a „Naturheilkunde” fejlődésében szintén meghatározó szerepet játszott – J. H. Rausse álnéven publikálta írását, amelyben tovább mélyítette a természetes gyógymódok jelentőségét. Francke munkásságának köszönhetően a „Naturheilkunde” fogalom a 19. század közepén előtérbe került Németországban, különös tekintettel az olyan természetes terápiás elemekre, mint a diéta, a mozgás, a levegő és a fény alkalmazása.

A „Naturheilkunde” népszerűsödése és intézményesülése Németországban

A 19. század második felében a „Naturheilkunde” több irányzatot foglalt magában, például a vízgyógyászatot (Hydropathie), a szaunaterápiát, a diétás kezeléseket, továbbá a gyógynövények, illetve a mechanoterápia alkalmazását. E mozgalom keretében több orvosi lap és szövetség jött létre, amelyek kiemelték a természetes elemek (víz, levegő, napfény, táplálkozás) szerepét az egészségmegőrzésben. A „Naturheilkunde” kifejezés ekkor már nem csupán egyetlen eljárást jelölt, hanem sokrétű, holisztikus szemléletet hordozott, amely az ember testi-lelki-szellemi egészségét egyaránt figyelembe vette.

A német mozgalom egyik kulcsfontosságú személyisége Vinzenz Prießnitz, aki körülbelül 1848 körül kezdte el a vízgyógyászati eljárások rendszerbe foglalását. Prießnitz vízkúrái, valamint a hozzá kapcsolódó levegő- és diétaterápiák gyorsan elterjedtek, és hozzájárultak a „Naturheilkunde” mint integrált egészségmegőrző mozgalom megerősödéséhez. Ezzel párhuzamosan olyan társaságok alakultak, mint a Deutscher Bund der Vereine für Gesundheitspflege und arzneilose Heilweisen, amelyek támogatást nyújtottak a természetes gyógymódok terjesztéséhez.

A magyar „Természetgyógyászat” kifejezés első megjelenése

A „Természetgyógyászat” mint „Naturheilkunde” fordítás

Magyarországon a „természetgyógyászat” megnevezés közvetlenül a német „Naturheilkunde” fordítása. Ezt a kifejezést a magyar szakirodalom és a népi gyógyító tradíciók is többnyire a 19. század végétől vették át. Konnektív Felnőttképző Kft. távoktatási tananyaga szerint a „természetgyógyászat” elnevezés Németországból került a magyar nyelvterületre, mint a „Naturheilkunde” szó pontos, szó szerinti fordítása.

E gyakorlat tehát azt jelzi, hogy a magyar szaknyelvben nem pusztán elterjedt a német kifejezés adaptálása, hanem a fordítás révén sajátos szótani formát öltött magára: „természet” + „gyógyászat”. Ugyanakkor a koncepció lényege – a természet adta eszközök (víz, talaj, növények, levegő) használata a betegségek megelőzésében és kezelésében – változatlan maradt a két nyelvű terminológia között.

A szó 19. századi előfordulásai

A szó első magyarországi használata pontosan nem dokumentált, azonban a rendelkezésre álló források alapján feltételezhető, hogy a kifejezés a 19. század utolsó évtizedeiben, illetve a 20. század elején jelent meg. Konkrét példaként említhetjük, hogy a magyar orvostörténeti tanulmányok szerint már az 1880–1900-as évek tájékán fel-felbukkantak olyan német nyelvű orvosi művek, amelyeket magyar szakemberek fordítottak vagy ismertettek; ezekben a fordításokban először tűnhetett fel a „természetgyógyászat” kifejezés.

E korszakban Magyarországon számos, a természetes gyógymódokkal kapcsolatos anyag jelent meg – ilyenek voltak a hidropátiás (vízgyógyászati) módszerek, balneoterápiás (fürdői) kezelések, valamint a gyógynövényekre és diétára alapozott terápiák –, amelyek mind a „természetgyógyászati” jellegű tevékenység körébe tartoztak. Ezeknek az előfordulásoknak azonban nem mindig közöltek explicit definíciót, és gyakran csak a „népi gyógyászat” vagy a „gyógyító népi hagyomány” kifejezésekkel éltek. A „természetgyógyászat” szó ekkor még nem vált általánosan elfogadott terminussá a szakirodalomban, de már megjelenési nyomai felfedezhetők.

Szótörténeti kontextus és későbbi elterjedés

A kifejezés érvényesülése a 20. század első felében

A 20. század első évtizedeiben Magyarországon erősödött azoknak a mozgalmaknak a befolyása, amelyek a hivatalos orvostudománytól eltérő, „szelíd” gyógyító módszereket hirdették. Ennek keretében a „természetgyógyászat” kifejezés világosabban körülhatárolta azokat a terápiás eljárásokat, amelyek a természetes, nem farmakológiai útvonalakon keresztül kívánták a szervezet öngyógyító folyamatait serkenteni. A Timotéik gyógyászatot, a balneológiát, a gyógynövények alkalmazását és az életmódjellegű terápiákat sorolták a természetgyógyászati kategóriába. Ugyanakkor a kifejezés maga ekkor még nem rendelkezett egységes, szakmai definícióval a magyar nyelvű szakirodalomban, inkább informális, népi-szakmai beszédben használt jellemzővé vált.

A „Természetgyógyászat” szó intézményesülése és népszerűsödése a második világháború után

A második világháború utáni Magyarországon a természeti gyógyító módszerek – balneoterápia, gyógynövényterápia, masszázs, fizikoterápia – jelentősége tovább nőtt. Ekkor kezdődött meg a természetgyógyászati irányzatok korlátozott mértékű szakmai elismerése is, elsősorban a balneológiában és a gyógynövény-kutatásokban. A „természetgyógyászat” szó egyre gyakrabban fordult elő orvostudományi folyóiratok, népegészségügyi kézikönyvek és – a későbbi szabályozások előkészítéseként – a gyógynövények felhasználásáról szóló kiadványok címeiben és címletsorozataiban.

A 1960–1970-es években, amikor a nyugati alternatív gyógyítási irányzatok (például a Homeopátia, az Akupunktúra és a Kínai Hagyományos Orvoslás) is kezdtek Magyarországra eljutni, a „természetgyógyászat” kifejezés korábbi, szűkebb jelentése kiszélesedett. Ezen időszakban a „természetgyógyászat” már nem kizárólag a balneológiára vagy a hidropátiára utalt, hanem magában foglalta az összes, a természeti erőforrásokra épülő, nem-konvencionális eljárást. Így a szó jelentése fokozatosan vállalati, intézményi keretek között is érvényre jutott: kialakultak a természetgyógyászati magánpraxisként működő rendelők, valamint néhány orvosi egyetemen is felbukkantak a „komplementer és alternatív medicina” tárgykörébe tartozó kurzusok, amelyek a természetgyógyászat tantárgykörét is lefedték.

Jogszabályi és szervezeti keretek; a magánszektor szerepe

Az 1990-es években Magyarországon is körvonalazódtak azok a jogi és szakmai szabályozások, amelyek a természetgyógyászat önálló területként való elismerését célozták. A 1997-ben hatályba lépett kormányrendelet – „A természetgyógyászati tevékenység gyakorlásáról” szóló jogszabály – keretein belül definiálták a „természetgyógyászat” fogalmát, valamint a különböző természetgyógyászati tevékenységek (például gyógynövényterápia, akupunktúra, masszázs, manuális technikák) végzésének feltételeit.

Emellett a szakmai szervezetek – például a Magyar Természetgyógyászok Szövetsége – publikációs tevékenysége során rendszeresen használta a „természetgyógyászat” kifejezést, ezzel tovább erősítve a szó beágyazódását a köznyelvbe. Ugyancsak ezeknek a szervezeteknek köszönhető, hogy a szó a 2000-es évekre teljesen hétköznapi és egyértelmű jelentést kapott: mára a „természetgyógyászat” a nem-konvencionális, holisztikus szemléletű, természeti alapú gyógyító módszerek gyűjtőfogalmává vált, anélkül, hogy a hagyományos orvostudomány kizárólagosságát hirdetné.

Összegzés és következtetések

A „természetgyógyászat” szó tehát nem elszigetelt magyar találmány, hanem a német „Naturheilkunde” közvetlen fordítása, amely a 19. század közepén német nyelvterületen keletkezett. Johann Baptist Gross 1839-es művében jelenik meg először a „Naturheilkunde” szó, majd Heinrich Friedrich Francke 1846-os publikációi révén vált széles körben ismertté a természetes gyógymódok németországi mozgalma.

A magyar nyelvben az 19. század végén, a 20. század elején kezdett megjelenni a „természetgyógyászat” kifejezés, ami a „Naturheilkunde” szó szerinti fordításából eredeztethető. A konnektív távoktatási tananyagok és a társadalomtudományi elemzők egyaránt rögzítik, hogy Magyarországon a „természetgyógyászat” a 19. század végén, de leginkább a 20. század második felében vált közismertté és intézményesült terminussá. Ez a gyakorlat különösen a balneológiai, gyógynövényes, diétás és manuális terápiák szakmai körökben való elfogadásával alakult ki, majd a rendszerváltást követően a jogszabályi keretek révén vált hivatalossá.

Fontos hangsúlyozni, hogy a szó nem csupán lexikai szintű változást jelentett a magyar szaknyelvben, hanem egy olyan szemléletet is tükrözött, amely a beteg testi és lelki-szellemi állapotát egyaránt figyelembe veszi, a természetes környezetből merítve a gyógyító eszközöket. A „természetgyógyászat” így a 19. századi német „Naturheilkunde” magyar adaptációjaként nemcsak szó szerinti fordítás, hanem koncepcionális átadás is: a modern korszellemhez igazítva, de az eredeti német irányzat irányelveit megőrizve alkalmazzák napjainkban is.

Források

1. Gross, Johann Baptist. Das kalte Wasser als vorzügliches Beförderungsmittel der Gesundheit und ausgezeichnetes Heilmittel in Krankheiten. 3. Aufl., 1839.

2. Francke, Heinrich Friedrich (J. H. Rausse). Publikációk 1846 körül a „Naturheilkunde” kifejezésről.

3. Konnektív Felnőttképző Kft. Természetgyógyászat alapmodul távoktatásos tananyag.

4. Tamasi, József (szerk.). Természetgyógyászat – Tematikus tananyag, 1998.

5. Sitimmel, szerk. 1992. Naturheilkunde és magyarországi vonatkozásai.

6. Magyar kormány 1997. évi rendelete „A természetgyógyászati tevékenység gyakorlásáról.”

7. Pécsi Egyetemi Archívum, Szociológiai háttér a természetgyógyászatról. 2016.