Megvalósíthatatlan vízió, bénító kihívásokkal

Bevezetés

Az Egészségügyi Világszervezet (WHO) nagyszabású vízióját terjesztette elő az integrált egészségügyi rendszerről, amelynek célja a hagyományos, komplementer és integratív orvoslás (TCIM) kombinálása a modern biomedicinával. Bár ez a vízió vonzónak tűnik a felszínen, az ördög a részletekben rejlik. A valóság az, hogy a WHO stratégiája jelentős, látszólag leküzdhetetlen akadályokat támaszt, és végül egy idealisztikus elképzelést képvisel, amely el van szakadva a gyakorlati egészségügyi realitásoktól.

Túlterhelt egészségügyi rendszer válságban

A modern egészségügy már eleve káoszban van. A betegek elégedetlensége, az egészségügyi szakemberek kiégése és a spirálisan növekvő költségek fenntarthatatlan helyzetet teremtenek. Az az elképzelés, hogy a hagyományos és komplementer orvoslás hozzáadása valahogy enyhíti ezeket a nyomásokat, a legjobb esetben is naiv. Ahelyett, hogy megkönnyebbülést hozna, a teljesen eltérő elvek alapján működő rendszerek integrálása még terhesebb egészségügyi rendszert fog létrehozni, amely tele van belső ellentmondásokkal.

A WHO azt állítja, hogy ezeknek a különféle megközelítéseknek az integrálása egy alkalmazkodóbb és hozzáférhetőbb rendszert eredményez. Azonban, figyelembe véve a meglévő krónikus személyzethiányt, a növekvő betegterhelést és az adminisztratív terheket, ez a javaslat inkább kívánságok kategóriájába tartozik. Az eltérő terápiák sokaságának bevezetése több személyzetet, időt és erőforrást igényelne ahhoz, hogy az egészségügyi szolgáltatók megfelelő képzést kapjanak ezekben a további módszerekben. Az eleve túlterhelt egészségügyi szakemberektől azt várnák, hogy jártasak legyenek egy olyan gyakorlatok sokaságában, amelyek közül soknak nincs meg az a szigorú bizonyítékbázisa, amit a modern orvoslás megkövetel.

Összeférhetetlen rendszerek összecsapása

A hagyományos gyógyászati gyakorlatok, mint az ayurvéda, a hagyományos kínai orvoslás és a természetgyógyászat integrálásának törekvése a modern egészségügybe alapvetően problematikus. A hagyományos orvoslás és a biomedicina teljesen eltérő filozófiákat és működési elveket követ. Míg a biomedicina empirikus bizonyítékokra támaszkodik, a hagyományos rendszerek gyakran anekdotikus tudáson alapulnak, és hiányzik belőlük a következetes tudományos validáció. Ezt a filozófiai különbséget nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni egy idealisztikus „holisztikus” megközelítésre hivatkozva.

A WHO javaslata a betegközpontú és személyre szabott kezelési modellről jól hangzik, de hogyan kínálhatnak az egészségügyi rendszerek reálisan személyre szabott ellátást, amikor sok beteg már hónapokat vár az alapvető időpontokra? További értékelési és kezelési rétegek hozzáadása a komplementer terápiák révén elkerülhetetlenül meghosszabbítja a várakozási időket, tovább terhelve az amúgy is meggyötört egészségügyi szolgáltatásokat.

Finanszírozási és kutatási hiányosságok: Egy meredek kihívás

A WHO egyik fő célja az volt, hogy biztosítsa a hagyományos orvoslás erős tudásbázisát a kutatás és a minőségbiztosítás előmozdításával. De itt merül fel egy másik jelentős probléma: a finanszírozás egyszerűen nincs meg. A hagyományos és komplementer orvoslás nehezen vonzza a finanszírozást mind a kormányzati, mind a magánszektorból. Megfelelő finanszírozás nélkül a TCIM tudományosan hiteles alapjának kifejlesztése távoli álom marad.

Ráadásul a magas színvonalú klinikai kutatások időigényesek és drágák. Az eladósodott egészségügyi rendszerektől elvárni, hogy forrásokat csoportosítsanak át a komplementer megközelítések tanulmányozására – amelyeket gyakran mellékesnek vagy nem alapvetőnek tekintenek – jelentős kihívást jelent. A hagyományos orvoslás sok gyakorlata mind a mai napig nem rendelkezik szigorú randomizált kontrollált vizsgálatokkal (RCT) a hatékonyságuk bizonyításához, és enélkül a tudományos közösség szkepticizmusával kell szembenézniük.

Minőségellenőrzés és szabályozás: A káosz receptje

A hagyományos terápiák integrációja egy szabályozási rémálmot is jelent. A modern gyógyszerektől eltérően, amelyek szigorú minőségellenőrzéseken mennek keresztül, a hagyományos és komplementer kezeléseket ritkán vetik alá ugyanolyan szintű ellenőrzésnek. Az eltérő országok közötti minőségbiztosítási szabványok harmonizálásának megkísérlése – mindegyik saját hagyományaival és szabályozásaival – szinte lehetetlen feladat. Szigorú szabályozás nélkül az egészségügyi rendszerek kockáztatják, hogy rosszul képzett szakemberek vagy alacsony minőségű, akár káros termékek kerüljenek be a rendszerbe.

A WHO reménye a különböző érdekelt felek – köztük egészségügyi szakemberek, döntéshozók és kutatók – közötti együttműködésre figyelmen kívül hagyja azt a mélyen gyökerező vonakodást, amelyet sok modern egészségügyi szolgáltató tanúsít az alá nem támasztott alternatív módszerek elfogadása vagy támogatása iránt. A szkepticizmus magas szintet ér el az orvosi közösségekben, különösen akkor, ha a tudományos validáció hiányzik. Azt várni, hogy ezek az érdekelt felek hirtelen elfogadják és együttműködjenek ezekben a megközelítésekben anélkül, hogy foglalkoznának ezekkel az alapvető kérdésekkel, inkább kívánságok kategóriájába tartozik, mintsem reális stratégia.

Túlzott ígéretek az előnyökről: Egy hibás érv

A WHO kiemeli a TCIM integrációjának lehetséges előnyeit a hagyományos egészségügybe, például a gyógyszerfüggőség csökkentését és a megelőzésre való fókuszálást. Azonban ezek az állítások eltúlzottnak tűnnek, és nincsenek összhangban a valós kihívásokkal. Bár igaz, hogy a jóga, a meditáció és az életmódbeli beavatkozások javíthatják a jólétet, az az elképzelés, hogy ezek valamilyen módon helyettesíthetik vagy megfelelő kiegészítései lehetnek a krónikus vagy akut betegségek kezeléséhez szükséges komplex kezeléseknek, félrevezető.

Továbbá, a hagyományos és komplementer orvoslás úgynevezett „holisztikus” előnyei gyakran nélkülözik a megbízható empirikus támogatást. Az elégséges bizonyítékok nélküli beavatkozások népszerűsítése veszélyezteti a betegek biztonságát, és aláássa az egészségügyi rendszerek iránti bizalmat. Azok a betegek, akik gyors megoldásokat keresnek ezekben a terápiákban, esetleg késleltetik a hatékonyabb biomedicinális kezelések igénybevételét, ami súlyosbítja állapotukat, és végső soron nagyobb terhet ró az egészségügyi szolgáltatásokra.

Az egyetemes egészségügyi lefedettség irreális víziója

Az az elképzelés, hogy a TCIM integrációja hozzájárulhat az egyetemes egészségügyi lefedettség eléréséhez, alapvetően hibás. Az integratív egészségügy talán érthető a jól finanszírozott egyének számára a fejlett országokban, akik a jólétük javítását keresik, de az alulfinanszírozott és túlterhelt egészségügyi rendszerek számára – különösen az alacsony és közepes jövedelmű országokban – ez a vízió teljesen irreális. Az eltérő terápiák bevezetése speciális képzést, infrastruktúrát és erőforrásokat igényel, amelyek mind hiányoznak olyan területeken, ahol még az alapvető egészségügyi igények sem teljesülnek.

A stratégia jelentős hangsúlyt fektet a helyi közösségekkel való együttműködésre is. Azonban az a feltételezés, hogy a hagyományos orvoslást univerzálisan elfogadják, vagy hogy gyakorlói könnyen integrálódhatnak a formális egészségügyi rendszerekbe, figyelmen kívül hagyja a jelentős szociokulturális és politikai összetettségeket. Nem minden közösség egyformán fogékony az együttműködésre, és egyes helyeken a helyi gyógyítók vonakodhatnak attól, hogy kormányzati szabályozások alatt működjenek, vagy együtt dolgozzanak a biomedicinális szakemberekkel.

Következtetések: Egy idealisztikus és irreális stratégia

A WHO integrált egészségügyi stratégiája, bár ambiciózus, túlzottan idealizált és megvalósíthatatlan víziónak tűnik, amely figyelmen kívül hagyja az egészségügyi rendszereket jelenleg sújtó alapvető akadályokat. Az súlyos finanszírozási korlátoktól és a filozófiai összeférhetetlenségektől a szabályozási kihívásokig és a tudományos validáció hiányáig az integráció felé vezető út olyan akadályokkal van tele, amelyek valószínűtlenné teszik annak sikeres megvalósítását.

Ahelyett, hogy megpróbálnánk beépíteni a nem bizonyított hagyományos terápiákat a főáramú egészségügybe, az erőfeszítéseket a meglévő egészségügyi rendszerek megerősítésére kellene összpontosítani. Ez azt jelenti, hogy javítani kell a hozzáférést, csökkenteni kell a várakozási időket, és támogatni kell az egészségügyi szakembereket a jelenlegi terhek hatékonyabb kezelésében. Jelenlegi formájában a WHO stratégiája sokat ígér, de hiányzik belőle az a gyakorlati keret, amely megvalósíthatóvá tenné, és így csupán egy újabb magasztos vízió marad, amely talán sosem válik valósággá.